szépségek

erdő puha csendje
fák közt kúszó fénysugár
sár csillogása
patak csobogása
felhő égbe nyúlása
kutya ugatása
egy könyv érintése

cinema paradiso

Amikor az ember kamaszkoráról morfondírozgat babfőzelék fogyasztása közben, arra gondol milyen jó is volt egykor a falujában a moziba járás.
Szinte szertartássá vált a szombat esti előadás megnézése. Persze előtte jól megbámultuk a kirakatban lévő igen príma képeket, amikről nagyjából lehetett tudni, hogy mire számíthatunk. De a lényeg nem is igazán ez volt! Az hogy kapunk-e jegyet vagy sem, az nem is volt kérdés! A mozi pénztárosa mindig tudta: hetedik sor bal oldal. Az, hogy hányas szék mindig az döntötte el, hogy ketten mentünk vagy öten, vagy tízen vagy ki tudja hányan.
Milyen jó is volt a jegykezelés után az elsötétítő függönyön túl, amikor már megcsapott a Szag! A Moziszag. Én csak így hívtam. Nagyon kedveltem ezt a semmivel össze nem hasonlítható illatot. Igen ennek a szagnak volt egy érzelmi töltődése. Ott volt az ember orrában és várt... várt, hogy mi fog történni. Mert mindig történt valami. Legfőképp a gépész szidása. Hangos! Kiabálta be valaki. Nem hallom! Így a másik.
De az amire mindenki várt, szerencsére minden mozielőadáson elhangzott. HOMÁLYOS!!!
Volt egy rendőr ebben a faluban. Az volt a becsületes neve, hogy Homályos Vilmos.
Ez a név aztán sok embernek beindította a fantáziáját..... és itt a moziban lehetett igazán megtorolni a rendőri intézkedések által okozott sérelmeket. Mert valaki mindig bekiabálta, hogy HOMÁLYOS és valaki mindig vissza is válaszolt rendesen, hogy NINCS ITT! Na és persze nyerítés és röhögés. Én azt gondolom a mozigépész direkt homályosította el időnként a filmeket, hogy ez az össznépi harag itt kibuggyanjon és dőljön végig a mozin a nevetés, felszabadítva ezáltal a feszültségeket a rend őre és falu népe között. Hát ezért is érdemes volt akkoriban moziba járni....
Az elmúlt év végen ezt a mozit lebontották... a szagával együtt. Kár érte.
Még jó lenne legalább egyszer bekiabálni: HOMÁLYOS!

Installálás

Az emberben meghűl a vér, ha az autójában menetközben egyszerre kigyullad minden figyelmeztető jelzés. Ép hogy nem vijjog, de már zakatol a szíved és nyomnád a féket
megállásra késztetvén járgányodat, de az meg nem fog. Sőt bekeményít. Aztán pont a hegyről jössz lefele. Hú, micsoda kaland ez gondoltam és a szívem már nem zakatolt hanem egyenesen kiesett a kabátom alól. Azért csak eszembe jutott a kézifék, ami meg is állította ezt az elszabadult lóerőt. Na gondoltam most mit csináljak miután visszatuszkoltam szívem a kabátom résébe. Elvetettem minden gondolatot ami ebben a hideg,zuhogó esőben emberi segítséget jelentett volna.
Morfondíroztam magamban.... mostanában túl sok ilyen dolog történik... és bonyolultnak hitt dolgok nagyon egyszerűen oldódtak meg....
Négy ilyen eset is előfordult. Na és mit csináltam? Kihúztam és visszadugtam bizonyos vacakokat. Hát akkor most is... kihúztam és visszadugtam ezt az indítókulcsot. És igen, fog a fék, semmi nem világit, de azért csak óvatosan...
Ekkor arra gondoltam, milyen jó lenne ha magamat is így ki tudnám húzni és visszadugni mint ezeket a vacakokat. Ha újra tudnám installálni magam! Kezdhetném előröl az egészet! De, vajon tényleg jó lenne.....???????

egy versféle

INDULÁS


Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
Eleget szereztem. Városok zsongása este és nappal és örökké.
Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei.-Zsongások és Látomá-
sok!
Indulás az új érzés és az új zaj felé.

Arthur Rimbaud

in memoriam F.J.

mai vers

HARMATOCSKA

Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsíros
papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,
zümmögve mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.

József Attila

morfondírozás versekről

Ma a könyvek közt matatva rábukkantam utasi mária hajnali ravatal -így van írva,kis betűvel mind- verses kötetére. Ezt a könyvet az első szeretőmtől kaptam 16 éves koromban. Akkoriban minden nap olvastunk verseket. Szerettük nagyon Adyt- Eszti barátnőmmel , tetszett nekem a pécsi fiatal írók antológiája , - főleg a Bebesi- az ember már el is felejtette: kér fűszál közt egy fekete bogár fejét ölébe hajtva sírdogál.Vagy az Utasi: Neve hímpora ,álomvirág, termő egész, formája csönd és szeretet. Azt gondoltam akkor: ez csak az Isten lehet. Csak úgy tolultak fel bennem a rég elfelejtett, de akkor kívülről fújt versek, részletek. Nem beszélve a saját magunk fabrikálta verssorokról...neked adom a bal mellemet, a csillagos homlokút,hogy ringó éjben rövid sóhaj beteljesüljön.... persze akkor még mit tudtunk a ringó éjről..?
Csak álmodtuk..
Aztán egyszer csak ott találtuk magunkat az akkoriban oly gyakori író-olvasó találkozókon.
Sose felejtem el mekkorát röhögtünk a széksorok alatt egy barátommal Pilinszky Végkifejlet verseskötetének ismertetésén.Persze baromira szégyenkeztünk ezen a nyerítésen, de nem tudtuk abba hagyni. Valahogy nevetséges volt ahogy ez a törékeny ember, azon vékonyka kis hangján felolvasta verseit. A végére azért lecsitultunk, főleg a rosszalló tekintetek miatt...
Nem tudom vannak -e mostanában író-olvasó találkozók? Gondolom vannak. Egyről azért tudok : Mándoki Gyuri költő barátunk 2 hete mesélte Egerben, hogy ő itt már olvasott föl... (MŰÚT 54.évfolyam 2009016....)
Szóval, hogy megtaláltam ezt a kis könyvet, ezt az utasi máriát, elgondolkodtam. Mennyire lesüllyedtem az adótörvények sötét bugyraiba és milyen jó lenne újból minden nap olvasni egy valamire való verset, vagy kreálni egyet, még ha olyant is mint a nagykőrösi konzervgyár az ember csak mélán áll és bebámul a gyár kapuján....